Sokat beszélgetek utóbbi időben Bilux nevű barátommal, aki (általában joggal) lecsesz, hogy egy: nem értek a dolgokhoz, kettő: ezáltal hülyeségeket gondolok. Röpködnek a könyvcímek, hogy ha érdemben hozzá akarok szólni egy-egy dologhoz, akkor az alapokkal azon bizonyos könyvek alapján tisztába kerülhetek. Egyébként baromira igaza van, mert mellette műveletlen, a nép egyszeri fiának érzem magam. De azért az önérzetem persze nem hagyja magát, és akkor is fenntartom a jogot arra, hogy meglegyen a véleményem a dolgokról. Így történt az is, hogy a matek szigorlatra készülés helyett, a következő dolgokról elmélkedtem:

Anyag és lélek találkozása: Élet.

Anyag: Megismerhető a tudásunk által. Tudásunk is anyagi léthez köthető, meg lehet magyarázni, pusztán csak a dentritek-axonok kusza kapcsolódása. A kapcsolatok sokasodnak, megerősödnek a tanulás által.

Lélek. Isten. Megismerhetetlennek kell lennie! A hit lenne a lelki táplálék? Nem is értem, hogy gondolkodhatunk el Isten létezéséről, hiszen az anyagi testünk rabjaiként pont annyira agyalhatunk komolyan a mibenlétéről, mint a lineáris egyenletrendszerek megoldhatóságáról.

Ateizmus: Ha azt gondolom, hogy a testem cellája miatt, nem láthatok a falain túl, akkor értelmes bármit is feltételeznek a kinti világról? Ha arra gondolok, hogy nincs a két világnak metszete, akkor akár ki is jelenthetem, hogy nincs is két világ. Halál van, és pont.
Ha azt mondom, hogy van valami, csak éppen nem tudom, hogy mi, akkor közelebb jutok az igazsághoz? Tudni annyit tesz, hogy átélni? Sétálhatok-e majd a külvilágban valaha is? És ha igen, érdekel-e majd valakit, hogy mit tettem az anyag börtönében, a tudatlanságban, a tudomány és definíciók hihetetlen csapdájában?

Ami tuti: Élek. Biológiai tény, kémiai képletekkel leírható folyamatok játszódnak le bennem és körülöttem. Fizikailag tudom, hogy örvénylenek az atomjaim  körül az elektronjaim, sőt, az én molekuláim pár nanométerrel a szék molekulái felett lebegnek. Anyag. Cella.